Szentendrén születtem, s – bár színésznőt soha nem szerettem – a város kulturális közege és „történelmi emlékei” (ha a kőtárban megőrzött római romokra nem túl patetikus ez a kifejezés) engem is korán megérintettek. Szerteágazó érdeklődési körömből így végül az ember külső és belső világa: a kultúra, a történelem és a vallás lett az a terület, amiben immár bő másfél évtizede képzem magam (s jó néhány éve már másokat is). Filozófiai és egyiptológiai tanulmányaim után végül vallástörténészként találtam magamra.

Az úton lét, a „más” megismerése mindig szenvedélyesen vonzott. Az utazásokat térben, időben, határokon, kultúrákon és nyelveken át egyaránt megszerettem, s mikor épp mire volt lehetőségem, örömmel gyakoroltam is. Szűkebb PhD kutatási területem a korai kereszténység, azon belül is szerzetesség kezdetei, így a későantik Egyiptom és Szíria-Palesztina világa. Ugyanakkor a Mediterráneum világa az antikvitástól napjainkig, az ókori hagyományok továbbélése, s igazából minden kultúraközi emberi interakció (az együttéléstől a kultúrtranszferen át az értelmes, érvelő vitáig) érdekel; így aránylag otthonosan mozgok a keresztény és a zsidó hagyományok területén is, s némi rálátásom van az iszlám világ sok-sok oldala közül is egy-kettőre.

Kapcsolatom az Agrával 2010-re nyúlik vissza, ekkor tartottam először előadást a felkérésükre a későantik–korai keresztény Núbia világáról. Ezt követően közös rendezvényeken és tanulmányköteteken keresztül vezetett odáig az út, hogy terepen, élőben mutathassam be az utasoknak a Kelet-Mediterráneum világának kulturális arculatait, s hogy ezekben az arcokban hogyan láthatjuk és találhatjuk meg magunkat. Mert – a nyaralással szemben – egy igazi utazásról sohasem teljesen az a személy tér vissza, aki útnak indult…

Hogyan lettél az Agra csoportvezetője?

Kapcsolatunk már aránylag régre, még 2010-re nyúlik vissza. Elek felkérésére ekkor tartottam először előadást az Agrának a későantik–korai keresztény Núbia világáról. Ezután éjszakába-hajnalba nyúló baráti beszélgetéseken, valamint közös rendezvényeken és tanulmányköteteken keresztül vezetett odáig az út, hogy amikor egykori tanárom és kedves barátom, Xeravits Géza professzor betegsége miatt szükség lett rám, csoportvezetőként is „beálltam a résbe”. És ez olyan jól sikerült, hogy azóta is ott maradtam. 

Mi az, amit a legjobban szeretsz a csoportvezetői munkádban?

Barátnőm úgy fogalmazott: „Ezt a munkát neked találták ki… Sztorizhatsz, mesélhetsz, okoskodhatsz – és bárkinek bármilyen problémája van, neked kell megoldanod!” S ebben – az évődésen túl is – sok igazság van. Szeretem a figyelmet és a bizalmat, amit kapok; az őszinte érdeklődést az általam szeretett témák és helyek iránt, és leginkább magukat az embereket, az utazókat, akikkel ismeretséget kötünk az utak során. 

Mi volt a legnagyobb utazással kapcsolatos élményed? 

Egyszer az Athosz-hegyi Szerzetesi Köztársaságban töltöttem a Színeváltozás ünnepét: fent a csúcson (2033 méteren) lévő kápolnában tartott, egész éjszakás virrasztás volt. Épp napfelkeltére ért véget, és pont ekkorra érkeztek meg a felhők a lábunk alá: egyik oldalon a hullámzó tenger, másik oldalon a felhők és a felkelő nap… Igazán erős, meghatározó élet-élmény volt.

Csoportvezetőként mi volt a legfurcsább vagy legviccesebb helyzet, amit átéltél?

Egyszer egy este, talán Tbilisziben, borozni mentünk a csoporttal. Bár a borok terén csupán műkedvelő vagyok, azért igyekeztem felkészülni becsülettel a grúz borászat és borok témájából… Épp belekezdtem volna a magyarázatba, amikor hívott egyik utastársunk a szállodából, és mire megbeszéltük a dolgokat, a többiek már csoportosan a szakértői adatbázisokat bújták. Kiderült, hogy egy borász és egy borszakértő is van a csoportban, akik addig szemérmesen hallgattak. Onnantól pedig én tettem így – és igen sokat tanultam belőle. 

Mi az az egy dolog, amit mindig magaddal viszel, ami nélkül semmiképp nem kelnél útra?

Hatéves koromban kaptam az első bicskámat. Azóta – itthon éppúgy, mint külföldön – nagyon ritkán hagyom hátra, hacsak nem muszáj. S így – a kiskun identitás mellett, – egyben kés, dugó- és csavarhúzó, sör- és konzervnyitó is mindig van nálam.

Mi jut először eszedbe, mikor azt hallod „a legszebb hely a földön”? 

Nagyon nehéz kérdés… Most azt mondom: a Magas Kaukázus. (De ha öt perc múlva megkérdeznéd, lehet, hogy épp más jutna eszembe.) 

És amikor azt, hogy „a legsokszínűbb”?

Ez sokkal egyértelműbb: Jeruzsálem óvárosa.

Van-e olyan hely a világon, ahová még nem jutottál el, de nagyon szeretnél?

Két hely még mindenképp bakancslistás nálam: Etiópia (azon belül is Lalibela monolit templomai) és a Szent Katalin Monostor a Sínai-hegyen. 

Mik a kedvenc ételeid a nagyvilág konyháiból?

Itt most nincs limit, hogy mennyit lehet mondani? ;-) Na jó, mértékletes leszek: a grúz konyha bármely fogása, a libanoni meze, a jordán bahlava, a görög báránysült, szushi minden mennyiségben, pho és ramen levesek. És persze hozzá jó borok! Legyen mondjuk Tsinandali…

2012 – a Magyar Patrisztikai Társaság titkára

2013- PhD hallgató, tudományos segédmunkatárs, KRE

Válogatott publikációk:

A mennyei város képmása: a sivatag. In: Xeravits G., Nagy E. (szerk.): Szent városok, szent körzetek. Budapest: L’Harmattan, 2012. 49-66.

The City without(?) Women — Approaches to the Female in Early Monastic Literature. In: Xeravits G. (ed.): Religion and Female Body in Ancient Judaism and Its Environments. Berlin: de Gruyter, 2015.

The Letter 'Ad filios Dei' of Saint Macarius the Egyptian – Questions and Hypotheses. In: M. Vinzent (ed.): Studia Patristica XCI - volume 17: Biblica; Philosophica, Theologica,Ethica; Hagiographica; Ascetica. Leuven: Peeters. 2017. 377-384.