+36/1 312 53 47

Santería és istenek az afro-karibi világban

Dornbach Mária írása

Rabszolgakereskedelem és transzkulturáció

Amerika gyarmatosítása a gyors meggazdagodás jegyében zajlott. Azokon a területeken, ahol a gyarmatosítók nem bukkantak mesés kincseket rejtő arany és egyéb nemesfémbányákra, ott a monokulturális mezőgazdaság jelentette a pénzforrást. A cukor lett az Antilláknak és Dél-Amerika észak-nyugati partvidékének, valamint Brazíliának a fehér aranya.

santería

Eleguának, a sors istenének vörös kakast áldoznak

 Az Indiákra maga Kolumbusz hozta az első cukornádtöveket 1493 decemberében, második útja alkalmával. S a cukor „pályafutása” villámgyors. Hispaniolán (ma Haiti és Dominikai Köztársaság) 1501-ben aratják az első cukornádültetvény termését. 1506 táján elkészül az első késztermék. 1516-ban fölépül az első cukorüzem, víz hajtotta őrlőkkel. 1501-ben megérkeznek az első néger rabszolgák Hispaniolára. A kísérlet tehát sikerrel járt: bebizonyosodott, hogy a cukortermelés jövedelmező, s a gyarmatosítás folytán egyre nagyobb területek váltak a monokulturális mezőgazdaság áldozatává.

Egy-egy cukorüzem, a hozzátartozó ültetvényekkel több száz munkást is foglalkoztatott. A rendkívül nehéz és újfajta fizikai munkára az indián őslakosok – már ahol egyáltalán túlélték a hódítást követő kegyetlen földfoglalást – nem voltak alkalmasak. A gyengébb fizikumú indiánokat tehát új munkaerővel kellett pótolni. A trópusi-szubtrópusi klímához szokott afrikaiak megfelelő élő gépeknek bizonyultak.

Cukor és rabszolga – két elválaszthatatlan fogalom, amely évszázadokra megpecsételte Amerika társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődését. V. Károly spanyol király 1518-ban adta ki az első engedélyt, amely 4 ezer rabszolga szállítását tette lehetővé az Indiákra, s ezzel kezdetét vette az igencsak kifizetődő üzletnek bizonyuló intézményes rabszolga-kereskedelem.

Az afrikai négerek megjelenésével újabb elemmel bővült az Újvilág etnikai, kulturális palettája, s az óriási „olvasztótégelyben” tovább gyúródott, alakult a sokszínű massza. Kultúrák találkozásának valóságos keresztútja lett ez a földrész, s ezekben a kulturális érintkezésekben egy közös jellemzőt találunk: soha nem békés körülmények között zajlottak, mindig a kultúrák összeütközéséhez vezettek.

Fehérek és négerek egyaránt kiszakítottként érkeztek az Újvilágba, eredeti földrajzi, társadalmi és gazdasági környezetüktől megfosztva. Helyzetük azonban alapvetően eltért egymástól, és ez meghatározta az új társadalmi-gazdasági rendben elfoglalt helyüket, kultúrájuk sorsát.

A kulturális kölcsönhatás (transzkulturáció) folyamatában eltérő motivációk sarkallták az eltérő területről származó kultúrákat a kultúra cserére: a fehérek kultúrájában bekövetkezett változás, az afrikai kultúrákból kölcsönvett, átértelmezett elemek befogadása nem erőszakos átalakítási törekvés következménye, hanem az új társadalmi-gazdasági körülményekhez való alkalmazkodásnak, valamint az emberek elemi utánzási készségének az eredménye, tehát természetes folyamat. A négereknél azonban az adaptáció elkerülhetetlen: a továbbélés, a túlélés egyetlen lehetősége.

A hazájukból kiszakított rabszolgák mi mást hozhattak volna magukkal, mint ami a fejükben elfért. Kultúrájuk elvesztette totalitását, csak azok az elemek maradhattak fenn, amelyek funkciót találtak az új környezetben. Anyagi kultúrájuk feledésbe merült, politikai intézményeik fölöslegessé váltak. Szellemi kultúrájuktól azonban nem foszthatták meg őket: maradtak hát vallási képzeteik, hiedelmeik, mágikus szertartásaik, és a rítus szellemi töltése:  a mitológia, valamint az istenségeikkel kapcsolatot teremtő kommunikációs eszközük, a nyelvük, a zenéjük és a táncuk.

009santeria_resize500px

Oshunnak visznek áldozatot a folyóhoz

 A spanyol, portugál és francia gyarmatokra érkező rabszolgák a partraszálláskor találkoztak a fehérek vallásával, a katolicizmussal. Tömegesen megkeresztelték őket, s a gazdákat kötelezték, hogy rabszolgáikat részesítsék a katolikus vallás szentségeiben, ez a hittérítés azonban felszínes volt, a gyarmatosok beérték a napi kötelező ájtatosság elvégzésével, s megnyugtató érzéssel töltötte el őket, ha a négerek „barbár nyelvű” énekeiből kihallották a katolikus szentek nevét. S hogy a rabszolgák felüdülését szolgáló dobolásból, énekekből és táncokból melyek voltak a kultikus elemek – honnan tudhatta volna a fehér gazda?

Az idegen, afrikai kulturális elemek pedig jól megbújtak a rájuk kényszerített maszk mögött. A felszínen végbement formális változás nem vagy kevéssé érintette az elkendőzött ősi tartalmat. Az afrohispán vallási szinkretizmusnak szembetűnő jellegzetessége – még napjainkban is – ez a kettősség, párhuzamosság, amely végigkíséri a két vallás egymásra gyakorolt hatásának számos területét. A hagyományos, fetisiszta istenábrázolás mellett kiegészítésként megjelentek a katolikus szentek szobrai, az afrikai rítusok kiegészültek a katolikus vallás elemeivel.

A kulturális összefonódás alapfeltételének a biológiai mulattizációt tekinthetjük. A kubai és a brazil rabszolgaság történetében a fajták keveredése korán megkezdődött, s mind az egyház, mind a világi hatóságok által elfogadott volt. Az afrikai vallási hagyományok megőrzését viszont segítette a spanyol gyarmatokon engedélyezett sajátos intézmény, a cabildo, ezekben a katolikus egyház fennhatósága alá tartozó, önsegélyező, érdekképviseleti, városi egyesületekben az egy-egy etnikumhoz tartozó rabszolgák gyülekezhettek. Az önmegváltás jogának biztosításával a 18. századra nagyszámú szabad színes bőrű réteg alakult ki például Kubában, akik szabadabban gyakorolhatták őseik kultuszát.

Az Újvilágba került afrikai eredetű vallási rendszerek és a katolikus vallás szinkretizmusából született afroamerikai kultuszok hívei kis helyi csoportokat alkotnak, amelyek egy-egy vallási specialista, pap vezetése alatt állnak.

012santeria_resize500px

Kókuszjóslás

Afroamerikai vallási rendszerek

Bantu eredetű kultuszok

A 17. század végéig a Kongó-medencéből származó bantu négerek alkották az Amerikába hurcolt rabszolgák derékhadát.  Elsősorban a gyarmati mezőgazdaságban foglalkoztatták őket, s ez a tény alapvetően meghatározta kulturális hagyományaik átörökítését, újjászületésének lehetőségeit. Az etnikus elkülönülésre nem volt módjuk, mint a városi rabszolgáknak, nem rendelkeztek olyan differenciált vallási rendszerrel sem, mint a szudáni négerek. Kultuszaik középpontjában az ősök tisztelete és a természeti tárgyak, jelenségek szellemeibe vetett hit állt.  Természeti szellemeik kettős alakváltáson mentek keresztül: beillesztették őket a gazdag mitológiával rendelkező joruba panteonba, ugyanakkor azonosították őket a joruba istenségekkel szinkretizált katolikus szentekkel. Így például a kubai palero (gangá; mayombé) kultuszban Siete Rayos (Hétvillám) azonos Shangóval, a tűz, a mennydörgés, a villám urával és katolikus megfelelőjével, Szent Borbálával, Salabandát, a vas szellemét pedig a joruba Ogunnal, a fémeszközök urával és Szent Péterrel azonosították.

Brazíliában a macumba és a candomblé congo vagy angola szertartásaiban élnek tovább a bantu kulturális hagyományok.

Kubában és Brazíliában ezeknek a kultuszoknak a tárgya a természet és az ősök szellemeit megtestesítő szent edény, a nganga (gongá). Ez egy lábas vasüst, amely tartalmazza a mágikus erővel felruházott növényeket, fadarabokat, állati és emberi csontokat, földet. A vallási közösség vezetője a tatanganga, Brazíliában a kimbanda. Vannak közösségek, melyek működésének középpontjában a boszorkányság, a fekete mágia áll. Ngangájukba elsősorban halott ember maradványát helyezik. Az edénybe zárt halott szelleme engedelmeskedik gazdájának.

Joruba eredetű kultuszok

A Nigéria dél-nyugati területéről származó joruba rabszolgákat a 17. századtól kezdve folyamatosan, tömegesen azonban a 18. században, a joruba királyságok hanyatlását követően szállították az Újvilágba. Vallási kultuszaik tárgyai az orishák, a fétisekben lakozó divinizált ősök, valamint természeti erők szellemei. A katolikus vallással történt szinkretizmusból keletkezett Kubában a santería, Brazíliában pedig a candomblé (nago) vallási rendszere.

A katolikus vallással kapcsolatba került rabszolgák kezdetben kizárólag külső, formai jegyek alapján keresték az azonosságot istenségeik és a katolikus szentek között, s ezek alapján minden orishának megtalálták a megfelelő katolikus szent párját. Ogunt, a fémeszközök, a harcosok urát Kubában a mennyország kapujának kulcsát őrző Szent Péterrel azonosították, míg Brazíliában sokhelyütt a sárkánnyal harcoló Szent György lett Ogun katolikus megfelelője.

A párhuzamosság keresése folytán a katolikus szenteket ábrázoló tárgyak is bevonultak az új vallási gyakorlatba. A fétis-istenek mellett a templomszobában helyet kaptak a szentek képei, szobrai, a rituális imákban, énekekben, sőt a mítoszokban is fölbukkannak a katolikus szentek nevei. A mai napig megfigyelhető az afroamerikai vallásokra jellemző kettősség, párhuzamosság mind a santería, mind pedig a candomblé vallási rendszerében. Ogun azonos is, meg nem is Szent Péterrel. A Szent Péterben tisztelt Ogunnak gyertyát, virágot ajánlanak, katolikus szobrát katolikus mintára épített oltárra helyezik. Ogunnak, a hagyományos módon ábrázolt afrikai harcos istenségnek azonban hagyományos étel- és állatáldozatot mutatnak be. A kettőt sosem cserélik fel.

Az orishákat ma is az istenséget jelképező, mágikus erőt rejtő, bizonyos számú kavicsok, kauricsigák, megfelelő színű gyöngyláncok és más attributumok jelenítik meg, melyeket fa- vagy porcelán levesestálban helyeznek el. Ezek a tárgyak az istenségnek rendelt szent növények levéből és a feláldozott állatok véréből nyerik el mágikus erejüket, amelyet időről időre táplálni kell.

Babalawo, azaz “a misztériumok atyja” (joruba) munka közben

 A santeríában és a candombléban a vallási vezetők hiererchiája nagyjából megfelel a nigériai hagyományoknak. A legmagasabb rangot a babalawo viseli, ő a legfőbb jós, az Ifá-tál és lánc birtokosa. Utána következnek a féri papok, a babaloshák, valamint a női iyaloshák, ők régen beavatott, nagy tudású papok, akik kauricsigával jósolnak, szertartásokat vezethetnek, vallási közösségeket alapíthatnak. A piramis alján helyezkednek el a beavatott hívek, egyszerű papok, a santerók illetve santerák, akik ügyes-bajos dolgaikban kókuszjóslással tudakolják meg az istenségek akaratát.

A hét napig tartó, titkos beavatási rítus egyes szertartásai, valamint a halotti rítusok őrzik leghívebben az afrikai hagyományokat.

Abakuá férfi titkos társaság

A havannai kikötő néger munkásai 1836-ban hozták létre az első abakuá – más néven nánigo – férfi titkos társaságot. Hasonló társaság alakult Matanzas és Cárdenas dokkjaiban is. Tagjai a nigériai Kalabár ibo, ibibio és ekoi népcsoporthoz tartozó (isuama, efik, efor, abákpá) törzsek leszármazottai voltak. Afrikai hagyományt élesztett fel ez a kubai intézmény, hiszen gyökerei a Délkelet-Nigériában, Kalabárban élő népcsoportoknál elterjedt egbo titkos társaságban kereshetők.

A kubai abakuá társaságok érdekvédelmi intézményként alakultak, hasonló társaságok sehol másutt nem találhatók Amerikában. Ezek az egyesületek önsegélyező szerepük mellett biztosították az efor és efik törzs vallási hiedelmeinek a továbbélését.

013santeria_resize500px

Beavatáskor végzett állatáldozat

 Az avatási szertartás során mind a mai napig fölelevenítik a szövetség létrejöttét magyarázó mítoszt. Eszerint Abassi a mindenható, mindentudó istenség az efor törzset választotta ki titkának őrzőjéül. A titokzatos, isteni hangot egy kis hal formájában a törzs egyik asszonya, Sikán találta meg korsójában. Törzsének férfi tagjai féltve őrizték a titkot, amelyet kizárólag saját szolgálatukba akartak állítani. Sikán azonban elárulta a titkot az efiknek, akik szintén meg akarták kaparintani Tánzét, a halat. Végül egyezséget kötöttek az efor törzsbéliekkel, s ők is a titkok őrzőivé esküdtek. A hal azonban elpusztult. Nasakó, a nagyhatalmú varázsló ekkor halálra ítélte Sikánt, bőréből dobot készített, amelyet az asszony vérével kent be, de ez a dob nem szólaltatta meg Abassi hangját. Majd egy feláldozott kecske bőréből készült dobból újból felhangzott a titkos hang. Nasakó hozta létre azokat a rítusokat, amelyek segítségével mindig felidézhető az istenség hangja, és megalakította a titkok őrzésére fölesküdött első férfi titkos társaságot. Az abakuák rítusaikat napjainkban is egy félreeső helyen fölállított szentélyben, a fambá-szobában végzik az éjszaka leple alatt, távol a be nem avatottak kíváncsi szemétől.

Az ő kultuszukban mutatható ki a legkevésbé a transzkulturáció nyoma. A közösség zártsága biztosítja a hagyományos, afrikai szakrális elemek továbbélését. Abassi alakját párhuzamba állítják ugyan Jézus Krisztussal, de alakjuk még annyira sem forrt egybe, mint a santería orisha-szentjeié.

007santeria_resize500px

A három harcosnak bemutatott áldozat
 Fon eredetű kultuszok

A Benini-öböl menti Dahomeyből (ma Benin) származó fonok vallási kultusza él tovább a kubai arará, a brazil candomblé gégé és a Haitin virágzó vudu szertartásaiban. Az első két kultusz esetében erős joruba hatás figyelhető meg.

Santería szertartás valahol a karibi világban. Csak erős idegzetűeknek!

 Haitin azonban a fon kultúra egyedülálló átalakuláson ment keresztül. Az 1804-ben függetlenségét elnyert néger-mulatt köztársaságból kiűzték a fehér lakosságot, gyarmatosokat, papokat egyaránt. A fonok és leszármazottaik vallási rendszere egyfajta nemzeti „államvallás” szerepét vette át, s a katolicizmussal végbement szinkretizáció ebben az esetben egy alapjaiban megváltozott, új vallási rendszert épített ki. A fonok loái, istenségei mellett kultusszal övezik az úgynevezett kreol loákat, vagyis akik a szigeten születtek, s akiknek száma egyre szaporodik.

Az ősi mitológia keveredik a keresztény legendákkal. A vallási kultuszba szervesen beépültek a katolikus elemek, a természeti szellemek mellett a katolikus szentek, sőt a gyarmati időkből ismert francia „titokzatos hatalmak” (például Chalotte kisasszony vagy a külföldiekre jellemzően tört kreol nyelven megszólaló Dinclisin) is loákként gazdagítják a vudu panteont. A régi és új isteneknek azonban továbbra is étel- és állatáldozatot mutatnak be. A loáktól megszállt hívők és papok töltik be a jós szerepét. A vallási közösségeket a pap, a houngan, illetve a papnő, a mambo vezeti. Az afrikai hagyományok legerőteljesebben az avatási és temetési rítusokon élnek tovább.

Először közzétéve: 2011-09-08

Frissítve: 2015-11-24


További olvasmány

Dornbach, Mária 2009. Istenek levesestálban. Az afrokubai santería. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest.

Az Agra Kulturális Utazási Társaság irodájában megtalálható.