+36/1 312 53 47

Jeruzsálem — a Föld köldöke (2.rész)

Tegyük gyorsan hozzá: a kereszténység persze nem azért lett azzá, amivé, hogy az effajta propagandától különösképpen meghatódjon. Kialakulásától az Omajjádok idejéig sikeresen élt már túl számos külső elnyomatást és belső vihart, Palesztina földjén pedig évszázadok óta tündöklő fényben ragyogott az Üdvözítő monumentális műalkotásokba metszett emlékezete. Konstantin megtérése után a passió központi helyszínének területe fölé emelt Aphrodité-templomot hamarosan porig rombolták, s még a császár életében olyan bazilikát emeltek fölé, amit már az első, írásaikból is ismert keresztény zarándokok csodálattól elfúló hangon emlegettek.

Etióp szerzetesek a Szent Sír Bazilikában. Nemessányi Attila képe
 

Az utazó, miután elhagyta a Templomhegyet a Báb al-Kattanin, a Pamutkereskedők Kapuja pazar mamluk-kori épületegyüttesén keresztül, az Óváros arab negyedének sikátoraiban egy másfajta, sokkalta profánabb, de a Haramhoz hasonlóan életteli nyüzsgés körhintájába kerül. Pihenésképpen talán megáll az El-Wad utca egyik teázójában, ahol az angol és jordániai uralkodók képmásai mellett az ifjú Papp Laci is rávillantja félmosolyát boksz-kesztyűi mögül a falról, s a fűszeres tea és a zsongító nargile egy másfajta létmódba röpíti kis időre. Ha pedig nekiindul végre, s tán három utcasarkot elhagyva keresztezi a Szuk Khan ez-Zeit forgatagát, egy látszólag kihalt lépcsőn át a Szent Sír templomának tetejére jut, ahol derűs kedélyű etióp szerzetesek őrzik rendíthetetlen nyugalommal a szent hely ama csöppnyi szegletét, mit a vallási status quo nekik juttatott a Bazilikának nagyobb testvéreiktől féltékenyen felügyelt központi tere mellékén. Nem lázonganak, megszokhatták már az évezredek alatt, hogy a kereszténység peremterületeit népesítik be…

Olvassa el az első részt is ezen a linken!

Olvassa el a harmadik részt is ezen a linken!

Maga a Bazilika olyan, mint a Templomhegy; idő kell a látogatónak, mire zarándokká válik benne — ám ha ez megtörtént, már nem menekülhet. A Szent Sír első látásra valójában az Óváros modellje: ezúttal szakrális terek áttekinthetetlennek tűnő kavalkádja, s a legkülönfélébb emberek színes forgataga szédíti a megérkezőt. Először valószínűleg mindenkinek topográfiai problémái támadnak; még jó, hogy a bejárattal szemben vagy kétszáz év óta mindjárt ott az illatos szerekkel folyamatosan locsolt, hűs kenetkő, amely mellé borulva meglassúdhat kissé a vándor zakatoló elméje s lelke. Ez a templom igazán az a hely, ahol várni kell arra, hogy lelkünk utolérje testünket — s az idő múltával talán le is körözze azt… Elhagyva a kenetkövet, Jézus holtteste bebalzsamozásának emlékhelyét, jobbra a Golgota kápolnája felé, míg balra a Szent Sírt magába foglaló Anasztasziszba vezet az út. A hagyományosabb zarándokok a passió állomásainak sorrendjét követve állják ki a Kelet-Európa felszabadulása óta egyre nagyobb tömegekben érkező ortodox hívők sokszor órás hosszúságú sorait; mások rögvest az Anasztaszisz felé veszik az irányt. A hatalmas kupola félhomályában, a zarándokok lüktető tömege közepén ott a Sírt magában rejtő Aedicula, az Építmény, melynek méhében a feltámadás misztériuma megszületett Kr. u. 33 tavaszán. Ez az a hely, ahol mindenki izgatott, de senki sem siet. A zarándok általában türelmesen vár sorára az Aediculát körülvevő kordonok útvesztőjében, míg végre a két ajtónálló szerzetes, egy torzonborz ortodox és egy nett franciskánus ötödmagával be nem bocsátja a márvány ajtón. Egy szűk térbe jut, ahonnan tovább léphet magába a Sírba.
A Sír bejárata olyan alacsony, hogy oda csak mélyen meghajolva lehet belépni; sursum corda — de a szív felemeléséhez a termet megalázásának kell párosulnia. Az Aedicula benseje visszafogottan díszített. Itt a csönd az, ami a legtöbb információt adja. A Rotundában átélt nyüzsgés tompa morajának emléke sincsen; a zarándok — még ha negyedmagával térdel is a sziklasír asztallapjához — egyedül van a misztérium szívében. Aztán, ahogy telik az a röpke perc, amit a várakozók ezreit figyelembe vevő jólneveltség enged, már nincs egyedül. Különös érzés. Jó lenne elfelejteni, hogy mások is várnak odakint; jó lenne neveletlennek lenni kissé. Jó lenne, ha egy szemvillanásra is, de újból lepecsétlődne a Sír, csak velem… Aztán az előírt rendben kimegy mindenki, s a Sírban bent nem marad semmi változatlan, csak az a megfoghatatlan Jelenlét, amely csendesen ugyan, de mindenkit megszólít; kívül pedig a zarándok, aki nem lehet közömbös többé.
A Szent Sír bejárata. Nemessányi Attila képe
 
Kilépve a Sírból rögvest feltárul a templom hosszanti tere, amelyet eddig jórészt elrejtettek a 19. században, statikai okokból felhúzott belső falazatok. Nagy Konstantin valószínűleg értetlenül forgatná manapság itt bikanyakán ülő kicsiny fejét: az évszázadok során a bazilika apszisa a hajó keleti végéről a nyugatiba került át. A konstantini szentély az akkor még egy átrium mögötti, elkülönített épületben álló Szent Sír irányában szerveződött. A jelenlegi térelrendezés a keresztesek építőművészetét dicséri, akik — miután a város elfoglalását követően felébredtek első, vértől ittas álmukból — kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a templom újjáépítésének. Valljuk be: akkoriban ez éppen rá is fért. Omár ötödfélszáz évvel korábban hódította meg az iszlámnak Jeruzsálemet. Szophroniosz pátriárka még a kínos emlékű templomhegyi látogatást megelőzően fogadta a kalifát a bazilikában, hogy a keresztények és szentélyeik helyzetét rendezzék az új politikai és vallási viszonyok közepette, s felajánlotta neki, ha úgy tetszik, mondjon el ott egy imádságot. A legenda szerint ezt Omár azzal utasította vissza, hogy nem kíván precedenst teremteni imájával, nehogy későbbi követői mecsetté alakítsák át a bazilikát. Így aztán a találkozó után inkább a Szent Sír udvarának szegletében imádkozott — Szalah ad-Din fia a 12. század legvégén ennek emlékére építi föl itt az Omár-mecsetet. A keresztények ezután hosszú ideig viszonylag zavartalanul használhatták a Szent Sírt, egészen addig, míg a fatimida Al-Hakim kalifa 1009-ben kevés híján az egész épületet le nem rombolta. S hiába ölt jelentős pénzösszeget később a felújításba Monomakhosz Konstantin — aki a Nyitraivánkán előkerült bámulatos zománcozott koronát küldte Magyarországra —, a keresztesek megérkezésükkor nem találtak itt mást, mint romokat és néhány, egymástól függetlenül álló, kicsinyke kápolnát… Az izajási csőszkunyhót az uborkaföldön.
Egy szó mint száz: a keresztesek, miután kedvükre kimészárolták magukat, építkezni kezdtek, és a Szent Sír negyven évvel azelőtt, hogy a Város végleg elvész majd a keresztények számára, elnyerte azt a formáját, amelyben a mai napig alámerülhet a fennvalókat kereső zarándok. S mielőtt elhagynánk a világ e zavarba ejtő csodáját, egy pillanatra álljunk még meg a katholikonban. Az aranyló kupolán trónoló Pantokrátor alatt a márványpadlón egy nagy és szépen díszített, ugyancsak márvány kehelyben gömbölydedre csiszolt kődarabba botlunk. Ez az omphalosz, a Föld Köldöke, azaz középpontja — nem pusztán spirituális értelemben, hanem fizikai dimenzióit tekintve is. Ezt az eredetileg Delphire vonatkoztatott görög elképzelést a hellenizálódó zsidóság örömmel vette át, és alkalmazta az Örökkévaló önkijelentésének par excellence helyére, s egészen természetesen kapott helyet a keresztény gondolkozásban is. Az Egyház számára azonban az axis mundit nem a Templomhegy közepén fekvő Alapkő szimbolizálta, hanem a titkok titka szívének emlékezetét őriző Szent Sír — a legmagasztosabb misztérium: a Feltámadás tanúja. Középkori térképek és leírások Sevillai Szent Izidor óta előszeretettel ábrázolták az oikumenét, az orbis terrarumot olyan korongként, amelynek centrumát Jeruzsálem jelöli ki; a hely, ahonnan kiáradnak, s ahová végeredményben visszatérnek megnyugodni a mindenség benső dinamikái. Manapság persze, a gömbök bűvöletében, sokszor csak mosolygunk ezen — jóllehet ez az ódon, jeruzsálem-központú korong az emberi eszmetörténet talán utolsó stabil és holisztikusan befogadható világképeinek egyike volt…

További olvasmányok:
Karen Armstrong: Jeruzsálem. Egy város — három vallás, Budapest: Európa 1997.
Simon Goldhill: A jeruzsálemi templom. A zsidók, keresztények és muszlimok szent helyének története, Debrecen: Gold Book 2006.
Jacques Vermeylen: Jérusalem centre du monde: Développements et contestations d’un tradition biblique, Paris: Cerf 2007.
Raymond Cohen: Saving the Holy Sepulchre: How Rival Christians Came Together to Rescue Their Holiest Shrine, Oxford: Oxford University Press 2008.